A HOSSZÚ ERDŐALJI ÚT

1.
                Ma is gyakran eszembe jut
a hosszú erdőalji út:
                 kis csizmád rúgta a havat,
s rőzse púpozta hátadat.
                 Elől apád ment és anyád,
roskadozva az éjen át,
                 jegesen fénylett fent a Hold,
s az erős szél hozzád sodort.
                 Emlékszem, gyermek-válladat
fehéren verdeste hajad
                 a hosszú út mély hóba fúlt,
s hullott a hó, hullt, egyre hullt... 

Elől apád ment és anyád,
                 mint görnyedő útszéli fák,
s lábuk nyomában te meg én,
                 "kilencszáz-negyvenöt
                 telén..."

2.
Mentünk s megyünk a Hold alatt,
                 egyre gázolva a havat.
                 Előttünk a két jó öreg,
                 arcunkon égő pír remeg:
Négy felszabadult nyűtt cseléd,
                 hordtuk a herceg erdejét, -
                 egy-egy hát rőzse, száraz ág,
táplálta hitünk parazsát,
                 bontott tüzek szívünk felett,
bevilágítva az eget.
                A szilaj szél gúnyánkba bújt,
s dalolt az erdőalji út,
                azt dalolta hatalmasan,
hogy végre, végre béke van, 
                valahol felszállt egy rigó,
s szakadt a hó, szakadt a hó... 
 

3.
                Mentünk s megyünk a tájon át,
elől apád megy és anyád,
                s lábuk nyomában te meg én:
a szerelem és a remény. 

Hátunkon egy-egy barna ág,
                ég, föld, csillag, ország, világ,
s fut, fut velünk, fut, egyre fut,
                 a hosszú erdőalji út...

CSEPELI SZABÓ BÉLA